Kezdőlap / Blog / Láthatatlan

Láthatatlan

Vasárnap (sok év után) végre sikerült eljutnom a Láthatatlan Kiállításrta… Élménybeszámoló következik.

A jegyet egy elegáns, fekete borítékban adták át, egy tájékoztató, és egy szórólap kíséretében. Majd online foglaltam időpontot, vasárnap délután fél háromra.

A kiállítás a Millenárison található. A bejárat könnyen felismerhető a plakátokról (ld. képek). Az előcsarnokban egy tehén makett várt, majd tovább haladva, az üvegajtón belépve volt a recepció(szerűség), ahol székek és asztalok voltak. Az asztalon Braille-írógépek, és egyéb érdekességek, a falon Braille-ábécé, és egy kis történelmi áttekintés, valamint hasznos információk.

A program keztdetén elmondták, hogy előszőr lesz egy pár perces bevezetés, majd jön maga a program, a Láthatatlan Kiállítás.

Kezdésnek elmondta a (vak) hölgy, honnan ered a Braille-írás, mit érdemes tudni róla, stb. Beszélt a technika térhódításáról, pl a mobiltelefonok hasznosságáról (pénzfelismerő szoftver, stb.). Volt lehetőség kipróbálni a Braille-írógépet (ami 6+1 billentyűbűl állt). Gyermeki élvezettel próbáltam leírni a nevem. Majdnem sikeresen.

Ezután megkértek, hogy a(z ingyenes) értékmegőrzőbe zárjam be a mobiltelefont, iratokat, pénztárcát, stb. (Mint utólag kiderült, volt egy kis kommunikációs baki, fémpénzt lehetett volna bevinni, de erről majd később.) Végezetül elmondták, hogy teljesen sötét lesz, nem kell pánikba esni, az idegenvezetőnk (aki szintén vak) mindenben tud segíteni, bátran lehet őt kérdezni.

Miután becsukódott az ajtó, teljes sötétség vett körül. Feltételezhetően ekkor lépett oda hozzám egy hölgy, és bemutakozott. Én viszont.

(Zárójelben jegyzem meg: őszintén bevallom, hogy naiívan volt bennem egy olyan gondolatmenet, hogy magát a Láthatatlan Kiállítást ugyebár látó emberek építették. Ebből adódóan azt véltem, hogy esetleg a csavarozásoknál, szögeléseknél, itt-ott, esetleg lesznek minimális fénybeszűrődések… Hát nem! Piszkosul nem!… Tökéletes a sötétség! Oly annyira, hogy hiába próbáltam “megtalálni” a kezem az arcom előtt, tényleg nem láttam.)

Margit, a vezetőnk egy nagyon kedves, nyílt és közvetlen hölgy volt. Minden kérdésre őszintén és részletesen válaszolt. Mesélt magáról, családjáról, és mindarról, hogy a vakságot hogyan élte meg gyermekként (vakon született), és éli meg nap, mint nap. Kérte is, hogy bátran kérdezzünk, mert így jobban megismerhetjük a vakok hétköznapjait, hogy hogyan segíthetünk nekik, vagy épp mit nem tanácsos tenni.

Maga a Láthatalan Kiállítás azon túl, hogy szó szerint vaksötét van (de tényleg!), arról szól, hogy különböző hétköznapi “helyek” vannak teljesen (és részletesen) berendezve, és próbálj meg felismerni mindent. Van például komplett lakás (nappalival, fürdővel, konyhával), de van piac (sok igazi! gyümölcscsel), egy utca részlet (valódi járművekkel), szobor szoba (vakon felismerni, hogy kik lehetnek, igazán nehéz volt!), egy vadász”ház”, és egy bisztró. Mindez két szinten, tehát elkerülhetetlen a lépcsőn (is) való közlekedés. Természetesen vakon.

A berendezés tényleg nagyon részletes, hétköznapi és élethű. Értek ezalatt olyan egyszerű dolgokat, mint pl. a mosogatóban felejtett mosatlant, a kávéfőzőt, vagy a könyveket, a videókazetta tokot benne a kazettával (arra pl. kimondottan kíváncsi lennék, hogy egy kamasz felismerné-e látóként, nem hogy vakon :p ) Természetesen biztonsági okokból kifolyólag evőeszközök pl nincsenek. És ilyenkor tényleg elgondolkodik az ember, hogy egy konyha mennyi veszélyt rejthet, ami nekünk látóknak fel sem tűnik. Ugye?…

Az utolsó helyiség egy bisztró volt, bárpulttal, bárszékkel, és minden egyébbel, ami ide tartozik. Margit volt a pultos, elmondta a kínálatot (többnyire üdítők és alkhol, valamint nasi jellegű dolgok.) A fentebb említett kommunikációs baki itt jött elő: a fémpénzt is kint hagytam. Márpedig itt csak ezzel lehet fizetni. (Nem volt gond, kint, utólag is ki lehetett egyenlíteni a számlát.) Így a vakon történő fizetés “örömeit” megúsztam. Biztosra mentem, és inkább nem kértem poharat az üditőmhöz. Elég, ha csak a fogamat verem ki az üveg nyakával, nem kell, hogy még szét is locsoljak mindent.

Én beleestem abba a hibába, hogy úgy voltam vele: “majd hozzászokik a szemem a sötétséghez”. Nem, nem szokik hozzá. De tényleg nem!
Sokmindent szándékosan nem írtam le. Mert el kell menni, ki kell próbálni, át kell élni. Egyszer mindenképp!

A weboldalukon érdemes tájékozódni:
Láthatatlan Kiállítás

És ide kell menni:
Budapest, Kis Rókus u. 16-20, 1024

 

Ez is érdekelhet

Méltatlan

Ma délután, 15 óra előtt 10 perccel egy férfi összeesett az utcán és meghalt. A …

Vélemény, hozzászólás?