A pénteki napot még a maximális kikapcsolódásnak szántunk: tenger és séta. Szombat reggel 9-kor megindultunk haza, de előtte még tettünk egy kis kitérőt az utolsó Magyar tengeri városba…

Rijeka (magyarul: Fiume), pár kilométerre található Omišaljtól, így egészen gyorsan, fél tízre már oda is értünk.

Idegenvezetőnk vázolta is a menetrendet: a Korzón felsétálunk, majd egy tíz perces szünet a folyó ügyek intézésére, majd tovább haladva megnézzük a várostornyot, a Szt. Vitus-dómot, két emléktáblát, a rakpartot, végezetül pedig visszaérkezünk a kiindulási ponthoz, ahol a piac van. Ott lesz lehetőségünk (úgy fél óra) shoppingolni.

Mikor lehetőség volt wc-re menni, ezt néhányan a nyugdíjas klubból úgy értelmezték, hogy egyúttal le is tudják a vásárlásuk egy részét. Ez csak azért volt kínos, mert mi meg ott vártunk rájuk, és az idő meg haladt. Aztán meg ők voltak a legjobban felháborodva természetesen, mikor közölték velük, hogy ez az idő, a túra végére szánt vásárlási időből ment el.

Nem szeretnék untatni senkit a turisztikával, kevés is vagyok hozzá. Csak pár gondolatot írnék le. Akit a részletek is érdekelnek, az olvasson szépen utána, Pl. a Wiki-n.

De azért azt mindenképp érdemes megemlíteni, hogy Rijeka-t/Fiume-t az utolsó Magyar tengeri városként szokás emlegetni. Ez köszönhető leginkább annak, hogy a város fénykorát a Monarchia idején élte, köszönhetően a hajózás -beleértve a hajógyártást is- felvirágoztatásának. Melyben elvitathatatlan érdeme volt Baross Gábornak. Magyar vonatkozás még, hogy Jókai Mór rendszeresen megszállt az (akkor még) Európa Hotelben. És Rijekában született Kádár János is.

A Korzó, az egy az egyben Váci utca. Shopping királynők garantált orgazmusforrása.
Annyiban azért talán mégis csak más, hogy pl. voltak ősembernek öltözött “színészek”, akik ijesztegették, megtréfálták a turistákat. Teljesen jópofa volt. Meg ami még nekem nagyon tesset, volt egy kitelepült kovácsműhely. Nem modern, replika, vagy makett. Igazi kovács szerszámokkal, kovácsolt vas termékekkel, meg minden. A Korzó forgatagában.

 

Közvetlen a korzóról már jól látható volt a városi torony az órával. Érdekessége, hogy az óra az 1800-as évek elején került a helyére, és azóta is pontosan mutatja az időt. Alatta pedig a Habsburg címer található.

 

Rövid emelkedős (persze már, megint emelkedő!) séta után, elértünk a Szt. Vitus-dómot.
Szép épület… Tudom, mondhatnék mást is, de… De köztudottan nem vagyok hívő, és ami nem izgat, arról viszonylag keveset tudok. Ez most így bunkón hangzott, tudom, pedig csak őszinte voltam… (Ezen őszinteségem nemtetszése köszönhetett vissza párom arcáról, mikor nem voltam hajlandó bemenni vele az épületbe.)
Viszont pont diakónus avatás volt.

 

Megtekintettük még az egykori Európa Hotel falánál Jókai Mór emléktábláját…

 

…és lentebb Baross Gábérét is.

 

Bár a régi magyarság dicsfénye már megkopott, azért jóleső érzés volt látni, hogy még mindig ápolják az emlékeket.

Persze azért volt még más “látnivaló” is, ami begyere volt.

 

Leérve a rakpartra megelevenedett a történelem egy kis darabkája: a Monarchia idejében készült kikötőbakok sorakoztak. És mind napi használatban vannak, ennyi idő elteltével is. Fantasztikus!

 

De a kikötőbakokhoz hajó is tartozik:

 

Túránk végeztével megindultunk shoppingolni. Itt ütött vissza a nyugdíjas klubunk partizánakciója, minimális időnk maradt a vásárlásra. Így effektíve csak végigrohantunk a piacon, nem is tudtunk képeket készíteni…

Három épületből, és köztük a klasszikus piaci placcból állt maga “A” piac. Az egyikben csak halak voltak kaphatóak, a másikban tejtermékek, a harmadikban meg a “minden más” (tészták, olívaolajak, stb). A zöldségek, gyümölcsök kint, a placcon voltak. Áraik nagyjából hasonlóak voltak, mint idehaza. Inkább méretbeli eltérés volt: kicsit gusztábbak voltak, mint itthon a fonnyadt szőlők, pl…

Fél tizenkettő után nem sokkal indultunk el a Magyar határ felé. Idegenvezetőnk beváltotta korábbi ígéretét: utólagosan megtartotta a kiselőadását a különböző nevezetességekről, történelmi érdekességekről. Kezdve a Plitvicei tavak flóráját és faunáját illetően, Baška történelmén keresztül egészen Rijeka magyar vonatkozásait bezárólag. És ezen előadásból nem felejtette ki a saját történeteit sem, viszont elhangzott jópárszor a “migráns” szó is. És nem, nem a múltat illetően.
Idegenvezetés volt ez a javából. Rijekától Letenyéig. 12:30-tól 15:30-ig. Töményen.

Ezzel kapcsolatban csak két észrevétel:
– Nem értem, hogy 2019-ben, miért is nem lehet megoldani, hogy egy ilyen idegenvezetésnél szétosszanak fülhallgatókat, és aki akarja az hallgassa, aki meg pihenne, az ne?
– És azt sem igazán értettem, miért is kell belekeverni az idegenvezetésbe személyes dolgokat, és aktuálpolitikát?

Egy fél órában mondjuk elviselhetők, de hosszabb távon már nem. Párom valószínűleg ezt vette rajtam észre, csak nem értette mi bajom. Jó kedve volt, és fáradt, én meg persze, hogy nem akartam elrontani a jó kedvét azzal, hogy nem kicsit esett már nehezemre elviselni az idegenvezető monoton duruzsolását, személyeskedését, politizálását. De csodával határos módon túléltem.

Átlépve Letenyén a határt, végre csend volt. És lassan nekem is egyre jobb lett a kedvem.
Este hétkor szálltunk ki a buszból, és megindultunk haza… A koszos, büdös BKV buszon.
Máris hiányzik a tengerpart.

 

Élménybeszámolóm itt véget ér.
Köszönöm megtisztelő figyelmedet.