Álszent társadalomban élünk, ezt akár bevalljuk, akár nem. Épp így álszentség hajléktalanokról írni, miközben zokszó nélkül elmegyünk mellettük. Mégis, volt valami elgondolkodtató, elszomorító a mai találkozásban…

Haza felé jövet állok Népligetnél, a 194M buszt várva. Délelőtt lévén 16 percenként jár a busz. Orrom előtt ment el, így a várakozás öröme mindenek felett.
Lelkes várakozásomban még lelkesebben bambulok. Körbenézvén, a buszmegálló elején, a bokrosabbik résznél, gugol valaki az ütött-kopott bevásárló szatyrai között túrkálva. Termete és hosszú haja alapján egy nő lehet. Nem is foglalkozom vele tovább (az a bizonyos álszentség!), inkább rágyújtok. Hosszú (lesz) ez a negyed óra.

Nem slukkolok párat, mikor érzem, valaki megközelítette a “személyes teremet”. Kissé megfordulva látom, itt áll mellettem az a hajléktalan nő. Szemében nem volt ott az a bizonyos reménytelenség, a ruházata sem volt koszos -inkább csak szedett-vedett-, nem árasztott magából se piaszagot, se másmilyet. Az összkép alapján mégis, egyértelműen hajléktalannak tűnt. Nem tudom szabad-e így fogalmazni: kezdő hajléktalan. És ez meglepett. Ami viszont még ennél is jobban meglepett, amikor, és ahogy megszólított:

– Excuse me!… Can I ask for a cigarette?
– Persze…

Mondtam magyarul… Kicsit meglepődötten. (Persze, mit is válaszolhattam volna égő cigivel a kezemben?)
Megkínáltam, ő megköszönte -angolul, persze-, majd magamra is hagyott az immár nem csak szimpla, de meglepett bambulásommal.

Míg a buszom megérkezett, addig azon agyaltam, hogy miért angolul kérdezett -hisz mindenféle fejem van, csak nem angolul beszélős-? De leginkább: hogyhogy ilyen szépen beszélt angolul? (Én nem beszélni englishül, bár olyan jó lenne a kiejtésem.) Ha magyar volt, miért angolul kérdezett? És ha meg nem magyar?… Nem magyar hajléktalan Magyarországon? Az meg hogy?

A húsz perces buszozás közben se tudtam szabadulni ezektől a gondolatoktól. Sőt, igazából még is furcsának találom ezt az egészet. Vagy inkább elszomorítónak. De mindenképp elgondolkodtatónak.